Az újjászületett Kodály

Kiérleletlen pillanataival, olykori bizonytalanságaival együtt is jelentős koncertet hallottunk. Első hallásra, kotta nélkül természetesen csak futó benyomásait rögzítheti a Recenzens. Kocsis Zoltán Kodálynak a Magyar népzene című 1924-32 között megjelent 10 füzetes gyűjteményéből válogatva zenetörténeti jelentőségű művet írt. Mert egyértelmű, hogy ebben az esetben a puszta hangszerelést messze meghaladó, önálló zeneszerzői teljesítményről van szó. De előbb egy idézet Szőllősy András 1943-ban megjelent, és sajnos méltatlanul elfeledett Kodály könyvéből:  Egész élete ezt példázza: a kezdet nehézségei, az az ellenséges hangulat vagy nemtörődömség, amellyel a közönség részéről állandóan találkozott, nagy megpróbáltatást jelentettek a számára. A művészetben és az értékben való hit azonban győzött és immár nem kétséges, hogy a jövőt ez a művészet jelenti, ha nem is olyan formában, hogy epigonok kezén olcsó népdalfeldolgozássá váljék, hanem úgy, ahogy a mester maga is tanította: mindenkor az értéket tartva szem előtt, amelynek az etnikum csak egyik megjelenési formája, de nem egyetlen képviselője. 

Kocsis ezt a jóserejű gondolatot valósította meg rendkívüli hőfokon. Teremtő erejéhez semmi köze az epigonizmusnak és még kevésbé a puszta folklorisztikus színkeverésnek, netán a  szájmagyarkodásnak, hogy Széchenyit idézzük. A húsz népdalban hatalmas dráma, vagy még pontosabban apró, de annál végzetesebb és sorszerűbb kis tragédiák és komédiák egész sora bontakozott ki. Radikálisan, kíméletlenül. Kocsis mindezt természetes úgy érte el, hogy semmit nem erőszakolt rá Kodály vagy az eredeti népdal intenciójára, hangütésére. Első hallásra, kotta nélkül természetesen csak futó benyomásait rögzítheti a Recenzens. De milyen megdöbbentően merész volt például az Öreg vagyok már én shakespeare-i mélységű monológja! Milyen félelmetesen groteszk az Asszony, asszony, ki az ágyból üstdobos indítása! Vagy a talán legdermesztőbb darab, a Szabó Erzsi látomásait megjelenítő üstdobbal elegyített vibrafon vízió! És a végén a  hóhér! , az Arany legnagyobb balladáihoz méltó kiáltás! A Tücsöklakodalom hangutánzó állásai! Kocsis tökéletesen hű Kodály és Bartók húszas évekbeli intonációjához, de ugyanakkor nem tagadja, hogy kora gyermeke: ő már Stravinsky, Kurtág, sőt egykori műhelye, a budapesti Új Zenei Stúdió eredményeit is beépíti a formálásba, különösen az ütőhangszerek szuverén kezelésében. Hogy Kocsis kortársunknak tekinti nos ez az igazi, a méltó, a teremtő tisztelgés Kodály szellemének! Egyetlen bíráló szót mégsem hallgathatunk el: a ciklus zárása dramaturgiailag talán félresikerült; az Arról alul című dal (ez egyébként Bartók gyűjtése, és ennyiben mind Kodály, mind Kocsis hommage- a nagy pályatársnak) utolsó számként nem alkalmas arra, hogy lezárja, lekerekítse ezt a káprázatos életképgyűjteményt: ide valami  ütősebb  darab kellene.

Jó, olykor remek, de még messze nem tökéletes előadásban szólaltak meg ezek a remekművek, melyek igen komoly játszanivalót adnak a zenekar tagjainak. A szólisták közül kiemelkedett Wiedemann Bernadett, akinek szövegmondása is majdnem tökéletes volt, míg Sümegi Eszter talán kissé túldramatizálta, túlságosan operásra formálta dalait több egyszerűség nagyobb drámaiságot hozna. A férfi szólisták közül Asztalos Bence baritonjának melankóliája kapott meg, különösen a Puciné illetve a Vasárnap bort inni című dalokban. A tenorista, Brickner Szabolcs kissé a Psalmus főhősének képzelte magát, és tagadhatatlan, hogy egyes számok (például a Kádár István) alkalmat is adnak erre. De a túlzásig vitt expresszió nem mindig szolgálja megigéző erejűen e balladák egy tömbből faragott monumentalitását.

A szünet után előadott Kállai kettős túlzottan száguldó tempójával hívta fel magára a figyelmet, nem is sikerült minden pillanatban megregulázni a szétszaladó szólamokat. Kocsis a Budavári Te Deumot szintén nagy tempóban indította, a darabnak elsősorban affirmatív, fenséges hangját állította előtérbe. A gyengéden formált Miserere a Nemzeti Filharmonikusok Énekkarának finom tolmácsolásában megnyugvást hozott, miként a záró, In aeternum szakasz is, bár ebben Sümegi Eszter (aki az oratórium kissé operás közegében jól hallhatóan otthonosabban érezte magát, mint a népdalok naivabb világában) intonációját sajnos nem érezhettük makulátlanul tisztának.

Kiérleletlen pillanataival, olykori bizonytalanságaival együtt is jelentős koncertet hallottunk. Kocsis zenetörténeti súlyú műve pedig méltó arra, hogy minél előbb hozzáférhető legyen mind lemez, mind kotta formájában.