Ecce Homo

Daniel Barenboim és a Berlini Staatskapelle 2006-os felvételén azonban nem érződik a kortársak hatása. Az előadók megmaradtak a hagyományos keretek között, annak azonban a legprofibb szintjén.Mostanában felbukkant az előadói hozzáállásban egy új magatartásforma.

 

 

 

 

 

Mostanában felbukkant az előadói hozzáállásban egy új magatartásforma. Nemcsak a zeneművészek körében, hanem minden más színpadi műfajban is. Ezek az új szemléletű interpretációk igyekeznek eltávolodni a valóságtól és egy szellemi miliőbe áthelyezni a művet. Még azokat is, melyet az alkotójuk nem oda szánt. A művészet és a valóság közti éles határvonal megteremtése a színpadon lehetővé teszi a néző/hallgató számára, hogy bepillantást nyerjen egy másik szférába, de ugyanakkor el is távolítja tőle a színpadi történéseket. Mintha annak a dolog -nak, ami ott játszódik semmi köze sem lenne hozzánk. Az valahol messze történik, mi meg itt élünk majd tovább a magunk szokványos módján.

Daniel Barenboim és a Berlini Staatskapelle 2006-os felvételén azonban nem érződik a kortársak hatása. Az előadók megmaradtak a hagyományos keretek között, annak azonban a legprofibb szintjén.

Mahler a 8. szimfónia befejezése után komoly sakkozásba kezdett a számokkal és a címekkel, hogy elkerülje az elődök végzetét. Beethoven, Dvorak, Schubert, Bruckner mindannyian kilenc befejezett szimfónia után távoztak az élők sorából. Lehet, hogy igaza volt a kegyes kis csalással, és az időhúzás jutalmaként örülhetünk ma a befejezett kilencediknek.

Szeretett élni, nem akart meghalni. Ezért csinálta az egészet.

Van valami megrázó abban, ahogy ezt kifejezte, ahogy eljutott a záró Adagio tételig. Az Adante comodo semmitmondó utasításába egy túláradó lét időtlenségének nyugalma kell hogy beleférjen. A berlini Staatskapelle felvétele erről szól. Magabiztosan, mindig a zene szolgálatában hullámzó tempó, egységes, a szólamok megfelelő arányaival felépített tuttik és lebilincselő kamaraállások váltják egymást könnyedén, természetesen. Semmi felesleges teatralitás, semmi túlzó pátosz.
Ez mindannyiunk óhajtott arca.

Egy kedélyes ländler tempójában, kissé esetlenül, de nagyon durván olvashatjuk a második tétel felett. Helyenként súlyos előkéket hallunk, lelki szemeinkkel mélyen alámerülő vonókat és hatalmas levegővételeket látunk a fúvósoknál. Másutt bugyuta tremolók, félszeg szólamok bukkannak fel. Egy kis félszeg mulatozás, gyenge próbálkozás az életre. Ez is a mi arcunk.
Rondo-Burleske: Allegro assai. Nagyon dacosan. Valahogy így fordítható a Mahler által odaírt trotzig utasítás. És tényleg. Mintha valami az Istenért sem akarna sikerülni, de csak azért is próbálkoznának vele. Földbe döngölt taktusok szólnak, körben, szinte egy helyben mozog Daniel Barenboim együttese.

Az Adagio pedig minden különösebb utasítás nélkül 23 perc és 5 másodpercben olvassa a fejünkre, hogy vége. Eddig próbálkozhattál szépen, kedélyesen, durván, vagy éppen dacosan. Most jön a sejtelmes, rettegett, mindent elnyelő halál. A zenekar nem viszi túlzásba sem az éteri pianók elvontságát, sem a morajló basszusok gomolygását, csak épp annyit ad, amennyit bármelyik földi halandó el tud képzelni a túlvilágról.

Semmi elidegenítés, távolba helyezés, nincs menekülő útvonal. Ennyi az emberi élet szimfóniában mérve hirdeti Mahler hangjain a maga tökéletes, pontos játékával a Berlini Staatskapelle.

 

Authors
Top