Gondolatok a Kodály-koncepció kínai bevezetéséről

Európában az emberek meglehetősen kevéssé ismerik a kínai kultúrát. Első utam előtt én is alig tudtam többet annál, hogy a többévezredes kínai zene is az ötfokúságra épül, akárcsak a magyar népzene ősi rétege, mintegy hidat képezve a két zenei kultúra között.Európában az emberek meglehetősen kevéssé ismerik a kínai kultúrát.

 

 

 

 

 

 

 

Előhang

Amikor 1998 márciusában Professzor Liao Naoxiong látogatást tett az iskolámban, a budapesti Erkel Ferenc Általános Iskola és Gimnáziumban, és megnézte a zenei tagozatos kisgyerekekkel tartott kóruspróbámat, nem gondoltam, hogy 7 év múlva egy Pekingben rendezett egyhetes Kodály szimpóziumon előadást fogok tartani kínai tanítási tapasztalataimról. Ott, azon a kóruspróbán kezdődött el az a sajátos találkozása a két kultúrának, melynek köszönhetően én egyre jobban megismerhettem a világszerte csodált több évezredes kínai kultúrát, a kínai hallgatók pedig egy számukra új zenei megközelítési módot, amely a nyugati zene mélyebb megértését teszi lehetővé.

Bemutatkozás

De honnan is jöttem, mit hoztam magammal magyar zenei hazámtól?

Kisiskolás, majd gimnáziumi tanulmányaimat otthon mindvégig a Kodály Zoltán által megalapozott ének-zenei tagozatos fakultásokon végeztem, zenei, kórusvezetői diplomámat a Budapesti Zeneakadémián szereztem, a ’90-es évek derekán. A Liszt Ferenc által 1875-ben alapított zenei intézmény máig magán viseli névadó géniuszának, majd kiváló tanítványainak keze nyomát, s ápolja nagy mestereinek szellemiségét. A XIX. század végére, a korábban zenei önállóságával alig rendelkező nemzet zeneakadémiája lett Európa egyik legjelentősebb zenei centruma.

Amíg addig szinte minden magyar muzsikus Bécsben, Berlinben, Rómában, vagy éppen, mint Liszt Ferenc is, Párizsban szerezhette meg, vagy gazdagíthatta zenei ismereteit, képezhette magát mesterfokon, ez időtől Budapest vonzotta magához a legnagyobb talentumokat. Mint például a századforduló nagy magyar zenei triászát, Dohnányi Ernőt, Bartók Bélát és Kodály Zoltánt. Dohnányi, a káprázatos pianista és vérbeli romantikus zeneszerző, évtizedeken át irányítója a magyar zenei közéletnek, Bartók a világ XX. századi zenéjének nem megkerülhető alkotó-óriása, Kodály Zoltán pedig a magyar zenepedagógia és iskolai énekoktatás új alapjainak megteremtője. Büszkén mondhatjuk, hogy ők mindhárman nem csak hazájuknak, hanem az egyetemes kultúrának is messze ívelő nagyjai.

Zeneszerzőként Bartók és Kodály már egészen fiatalon új utakon jártak. Egyrészt a hazánkban akkor még uralkodó német romantika mellett korán felfedezték a századforduló zenei impresszionizmusának előremutató harmóniai rendszerét és annak szépségét, sőt érdeklődéssel fordultak távoli nemzetek zenei világa felé is. Másrészt következetes elszántsággal kezdték felkutatni és műzenéjükben feldolgozni a magyar és a Kárpát-medencei népek, addigra már alig-alig fellelhető, csak kis falvakban élő ősi folklórját. Később ennek a hatalmas, évtizedekig tartó, tudományos igényű népzenegyűjtő munkának eredménye lett Bartók Béla zenei nyelvének legfőbb motívuma, Kodály Zoltán pedagógiai alapvetésének pedig nélkülözhetetlen eleme. Mindketten tántoríthatatlanul hittek a népzene tiszta forrásának, az egyszerű parasztemberek zenéjének egyedül való szépségében, embert-lelket formáló erejében, amit nem csak kutatni és feldolgozni, hanem művelni és tanítani is szükséges.

A Zeneakadémián egy új, a modern zenei irányzatok felé nyitott és elkötelezett zeneszerző-nemzedéket felnevelő Kodály Zoltán figyelme az 1920-as évek táján fordult a tágabban értelmezhető zenepedagógia felé. Felismerte, hogy hiába a magas színvonalú és sokoldalú muzsikus képzés felsőfokon, ha az iskolás gyermekek zenei analfabéták maradnak, ha a társadalom nagyrésze továbbra is képtelen a zene értő befogadására, megélésére. Ebből kiindulva fokozatosan megfogalmazott és felépített egy olyan általános zenepedagógiai koncepciót, amely ma is a magyar zenei köznevelés alapját jelenti, de jelentős szerepe van a szakoktatásban is.

Elsősorban népzenegyűjtésének tárházából merítve, nagyszerű iskolai énekgyűjteményeket szerkesztett, minden gyermek számára fokozatosan elérhető, a belső hallást, zenei értést hatékonyan fejlesztő egy- és többszólamú pedagógiai gyakorlatokat alkotott, és kivételes szépségű kórusműveket komponált – szinte valamennyi korosztály számára. Valósággal iskola-teremtő vokális művészete ugyan mélyen kötődik a reneszánsz és barokk madrigalisták – pl. Palestrina és Lassus – többszólamúságához, zenei nyelvezetében és tartalmában azonban mindvégig XX. századi és magyar.
De Kodály a "mit tanítsunk gyermekeinknek" állásfoglalása mellett a "hogyan tanítsunk zenét" útját is határozottan kijelölte. Iskolarendszert, oktatási programot, pontos módszertani útmutatót alkotott – amely máig keretét, formáját és tartalmát adja a mára világszerte elhíresült – előadásomban a későbbiekben részletesen is kifejtett – Kodály-koncepciónak. És felnevelt egy új, kreatívan gondolkodó, ezt a tudást azóta is továbbadni képes énektanári generációt.

Jómagam tehát e szellemben váltam muzsikussá, e munícióval kaptam kulcsot az európai zene tárházának megismeréséhez.

Első benyomásaim a kínai zenéről és zeneoktatásról

Európában az emberek meglehetősen kevéssé ismerik a kínai kultúrát. Első utam előtt én is alig tudtam többet annál, hogy a többévezredes kínai zene is az ötfokúságra épül, akárcsak a magyar népzene ősi rétege, mintegy hidat képezve a két zenei kultúra között. Munkám kezdetekor lenyűgözve tapasztaltam azt a nagyfokú érdeklődést, amivel a hallgatók a nyugati zene felé fordultak. Szintén elkápráztatott a tanszék (Educational Department) hallgatóinak magas technikai felkészültségű zongoratudása, ami felülmúlja a hasonló szakra járó magyarországi diákokét. De úgy vélem, általánosan is elmondható, hogy Kínában a zenét tanulók kiváló hangszertechnikával bírnak.

Az nagyon fontos és jó, hiszen a zeneoktatás egyik mindenkori célja a biztos és virtuóz hangszertechnika elsajátítása, hogy a növendékek, majd az esetleg később előadóművésszé váló muzsikusok felszabadultan és a szerzői szándékoknak megfelelően, hitelesen legyenek képesek megszólaltatni a zeneműveket. Meglátásom szerint a kínai zeneoktatásnak éppen ez, a jó hangszertechnikai tudás elsajátítása az egyik erőssége. Nem szabad megfeledkezni azonban a zeneoktatás másik, nem kevésbé fontos, sőt, hitem szerint lényegesebb céljáról sem: a zeneművek tartalmának, szellemiségének értő tolmácsolásáról. Ehhez azonban rengeteg háttértudásra van szükség a zeneelmélet, az összhangzattan, formatan, zenetörténet és stílusismeret terén egyaránt. A jó és hiteles, az alkotó mondanivalójának megfelelő, de természetesen az előadó személyiség-jegyeit sem nélkülöző zenei interpretációban a technikai tudás és a mű szellemiségének ismerete mindig együttesen van jelen.

A Kínában eltöltött hónapok tapasztalata alapján úgy vélem, a kínai zenei felsőoktatásban még nem kap kellő hangsúlyt a nyugati zene befogadásához és értéséhez szükséges zenei műveltség megalapozása, az összhangzattani, stílusismereti, formatani ismeretek szélesítése és főképp azok gyakorlati hasznosítása. E téren azt tapasztaltam, hogy az elméleti tanítás túlsúlyban van a gyakorlati oktatással szemben. Így a diákok, bár hamar megtanulják a legfontosabb formatani ismereteket, alapvető összhangzattani szabályokat, azokat a művekben, az élőzenében többnyire nem ismerik fel, nem tudják értelmezni. Nagyon fontosnak tartom tehát, hogy a valóságban létező zenei repertoárból leszűrt szabályosságokat, összefüggéseket, a megtanulás után azonnal helyezzük vissza az eredeti környezetbe, és azokat minél több eredeti zenei példán keresztül gyakoroltassuk a diákokkal. Így válhat az elmélet saját zenei tudássá és valóban tartóssá.

Szintén fontosnak tartom, hogy a hallgatók érezzék a különböző zenei tárgyak közötti kohéziót, hiszen minden zenei foglalkozásnak azonos a célja: a zenei alkotások minél alaposabb és sokirányúbb megértése. ..Például ha az összhangzattanórán megtanuljuk a barokk zenére oly jellemző harmóniai meneteket, a formatani foglalkozáson a fúgaszerkesztés szabályait, a szolfézsórán a modulációs irányokat, a zenetörténet órán Johann Sebastian Bach életművét, és ha a Musikalisches Opfer-t halljuk, vagy egy fúgát játszunk a Wohltemperiertes Klavier-ből mindezek összekapcsolódnak, így adva teljes képet a zenéről.
Számomra � aki kisgyerekkoromtól aktív zenélésen keresztül ismertem meg a nyugati zene titkait, hiszen az iskolai énekórákon, majd később a szolfézs, összhangzattan, népzene stb. foglalkozásokon az éneklés volt a legfőbb �eszköz� a tanításhoz � szokatlan volt, hogy itt a konzervatóriumban a zenei foglalkozások inkább előadás jellegűek. De azt is megtapasztaltam, hogy a hallásfejlesztés itt főképp a lineáris egyszólamúságra épül, lévén maga a kínai népzene is egyszólamú, és kevésbé törekszik a polifonikus és az akkordikus hallás fejlesztésére, ami viszont az európai zene értő befogadásához elengedhetetlen. Gondoljunk csak egy Bach-fúga hihetetlen összetettségére,, vagy egy romantikus akkordmenet harmóniai gazdagságára.

Nem titkolom, a magyar és a kínai zeneoktatás ezen, általam felismerni vélt eltérései is tették igazán különlegessé és izgalmassá az itteni munkámat magamnak és talán a diákok számára is.

Kodály Zoltán zenepedagógia elveiről

A Kodály koncepció többnyire, mint általános zenei nevelési metódus ismert. Ez részben igaz is, hiszen Kodály minden ember számára akarta elérhetővé, befogadhatóvá, vagy éppen művelhetővé tenni a zenét.
Vallotta, hogy senki sem lehet teljes ember zene nélkül. "Teljes lelki élet zene nélkül nincs."
A zene minden tekintetben fejleszti az embert – érzelmileg, értelmileg és lelkileg egyaránt. "A zene elemei külön-külön is értékes nevelő eszközök. A ritmus figyelmet, koncentrációt, határozottságot, beidegző képességet fejleszt. A dallam az érzés világát nyitja meg. Az erőfokok változása, a hangszín: hallószervünk élesítője. Az ének végül oly sokoldalú testi működés, hogy testnevelő hatása is felmérhetetlen." A zene általános nevelő hatásáról azóta világszerte több felmérést is végeztek, melyek mindegyike Kodályt igazolta. Én most a saját tanári tapasztalatomat említeném. Két évvel ezelőtt olyan első osztályban tanítottam éneket, ahol csak az osztály fele volt zenetagozatos, a másik fele természetismeretet tanult emelt óraszámban. A tanév végén a tanító néni meglepve mondta, hogy a zenei tagozatos diákok eredményei minden tárgyból sokkal jobbak lettek, mint az osztály másik feléé, holott a tanév elején semmilyen adottságbeli különbség nem volt tapasztalható a két csoport között. Szintén megfigyelte, hogy a zenét kiemelten tanuló gyerekek magatartása, koncentrációja, kitartás is jobb.

Kodály hitte, hogy mindenkinek joga van a zenetanuláshoz, így elkötelezetten harcolt a zeneoktatás elismertetéséért a többi tantárgy között.

Vallotta, hogy a zenetanulást olyan korán kell elkezdeni, amilyen korán csak lehet – először otthon, majd az iskolában. "Music teaching should be started in the kindergarten, so that the child can grasp the fundamentals of music at an early age."

Kodály állította, hogy csak a legjobb minőségű zenét szabad tanításra használni. Számára ehhez csak a válogatott népzene és a nagy mesterek műzenéje volt megfelelő.
Szintén hangsúlyozta, hogy "zeneértővé csak az aktív zenei tevékenység tehet, puszta zenehallgatás magában nem elég."

Hitte, hogy az éneklésre kell épülnie minden zenei nevelésnek. Egyrészt, mert az énekhang a legkönnyebben hozzáférhető hangszer mindenki számára, amely közvetlen kapcsolatot biztosít a zeneművekkel, semmiféle különleges előtanulmányokat nem igényel, leküzdhetetlen technikai nehézség sem társul vele, nem úgy, mint a hangszerjátékkal. Másrészt, mivel az éneklés szorosan összefügg a belső zenei hallással, így az, a muzsikus pálya egyik legfontosabb feltétele, a legjobban általa fejleszthető.
Kodály szerint a biztos zenei írás-olvasás vezet valós zeneértéshez. "Mindenkinek hozzáférhető a zene megismerésének útja: a zenei írás-olvasás. Ennek birtokában mindenki részese lehet nagy zenei élményeknek."

De a Kodály-koncepció az általános zenei nevelés rendszerének megfogalmazása mellett nélkülözhetetlen útmutatást ad a zenetanárképzés és a professzionális muzsikusképzés számára is. Kodály vallja, hogy az általános és a professzionális zenei képzés nem választható el egymástól élesen, sőt ezek egymásra kell hogy épüljenek. Mint mondta a tanár elsőszámú feladata "az iskolában úgy tanítani az éneket és zenét, hogy ne gyötrelem, hanem gyönyörűség legyen a tanulónak, s egész életére beleoltsa a nemesebb zene szomját… Sokszor egyetlen élmény egész életére megnyitja a fiatal lelket a zenének." De azt is hangsúlyozta, hogy "Az iskolákban majd akkor lesz jó zenetanítás, ha előbb jó tanárokat nevelünk" kevés az olyan tanár, aki a hallást és az általános zenei műveltséget fejlesztené…�

Mint a Budapesti Zeneakadémia professzora, az 1953-as tanévzáró ünnepélyen elmondott beszédében meg is fogalmazta a jó zenész ismérveit:
"… a jó zenész kellékeit négy pontban foglalhatjuk össze:
1. kiművelt hallás,
2. kiművelt értelem,
3. kiművelt szív,
4. kiművelt kéz.
Mind a négynek párhuzamosan kell fejlődnie, állandó egyensúlyban. Mihelyt egyik elmarad vagy előreszalad, baj van.
Eddig a legtöbben csak a negyedik pontnak tettek eleget. Ujjaik kiművelése messze megelőzte a többit. Pedig ugyanazt az eredményt hamarabb és könnyebben elérték volna, ha párhuzamosan fejlődik a többi ponttal. Ha nem kell a hangszerórán elemi ritmushibákat javítani. Ha a mű tartalmi, harmóniai és formai elemzése a kisujjukban van. Ha szellemi oldalról közelítik meg a művet, akkor a szellem vezeti ujjaikat, s így hamarabb jutnak helyes útra, mintha az ujjakon keresztül próbálnak a szellemig hatolni. Hiszen ideig-óráig lehet holmi siker-látszatot kelteni a tanár vagy más művész utánzásával. De önálló munkára az első három pont nélkül nem juthat el senki.
Az első két pontra a szolfézs és a vele kapcsolt, összefonódott összhangzattan és formatan tanít. Szükséges kiegészítés: mennél sokoldalúbb gyakorlati zenei tevékenység; kamarazene, karéneklés nélkül senkiből sem lesz jó zenész."

A Pekingi Zeneakadémián végzett munkámról és tapasztalataimról

2000 márciusában ezen elvek szerint kezdtem meg első, 4 hónapos munkámat a Pekingi Konzervatórium Ének-zene tanárképző tanszékén. A tanszéket 1998-ban alapították és vezetői, Prof. Gao, Prof. Tang és Prof. Tong célul tűzték ki, hogy a konzervatórium hagyományos tantárgyai mellett, külföldi tanárok, előadók bevonásával különböző, a nagyvilágban már jól ismert zenei nevelési módszereket is bemutassanak a tanszék hallgatóinak. Úgy vélem nagyon jó volt ez a kezdeményezés, hisz így a leendő tanárok szélesebb módszertani skálával rendelkezhetnek, ami, ügyesen használva, jelentősen megkönnyítheti későbbi munkájukat, s mindannyiukat hasznosan segítheti a nyugati zenekultúra megértéséhez, befogadásához.

Mint Kodály-tanárnak elsősorban az volt a célom, hogy a diákok zenei képességeinek fejlesztése mellett a koncepció módszertani sajátosságait, gyakorlati eszközeit tanítsam meg a hallgatóknak. A budapesti Zeneakadémián tanultak, illetve saját gyakorlati tapasztalataim alapján erősen él bennem egy kép a jó énektanárról. Számomra az ideális zenepedagógus sokoldalúan képzett és felkészült. Hallása kiművelt, hisz a hamis hangokat azonnal meg kell hallania, jól tud kottát olvasni, és egyszerre képes többfelé is figyelni, hiszen a többszólamú feladatoknál minden szólamot külön-külön is kontrollálnia kell. Szépen, jó technikával és tisztán énekel, mutatja be a zenei példákat, hiszen növendékei majd bizonyára őt követik, őt utánozzák. Jól és biztosan zongorázik, hisz a gyerekek számára hatalmas zenei élményt jelent egy-egy klasszikus dal vagy akár egy népdal zongorakíséretes előadása is – ami már kaput nyithat a meghitt kamarazenélés felé is. Nem árt, ha transzponálni is tud, hisz a gyerekek hangterjedelme néha kisebb,mint amit az adott zenemű eredeti fekvése igényel és ilyenkor bizony azonnal szükséges mélyebb fekvésben énekelni. Zenetörténeti ismeretei szélesek és alaposak, hisz ezekkel is első ízben ő ismerteti meg a diákjait.

Az első évben a tanszéknek még csak két évfolyama volt. A kb. 25 diák számára eleinte érezhetően új volt még az a zenei megközelítés, amit mutattam. De nagy odaadással, szorgalommal és kitartással tanultak, így – megítélésem szerint – igen gyorsan fejlődtek. Eleinte bizony még egyszólamban sem tudtak igazán tisztán, szép hangon énekelni, de a relatív szolmizáció megértésével és átvételével hamar javult intonálásuk biztonsága. Az, hogy az azonos hangközöket, relációkat mindig azonos szolmizációs szótaggal neveztük el, nagyban segítette és javította az intonációs képességet.

Eközben viszont nagyon meglepett a többszólamú éneklésben és hallásban való járatlanságuk. Emlékszem, amikor az első kóruspróbán az alapos beéneklés után egy nem túl nehéz kánont tanítottam azzal a céllal, hogy a szólamok arányát, tehát az összhangot csiszolgassam, teljesen megakadtunk. Sőt egyéb, egyszerű többszólamban történő éneklés sem sikerült tisztán. Azonban ahogy teltek a napok, igen nagy koncentrációval ugyan, de egyre javult, tisztult, tel- jesedett a hangzáskép. A diákok mindinkább képesek lettek a társakra, a többi szólamra is odafigyelni és ami a legfontosabb, saját maguknak fedezték fel a közös kóruséneklés örömét.
Éreztem a hallgatókon, hogy nagyon élvezik azt a sokféleséget és változatosságot, ami a szolfézsórákat jellemezte. Kihívásnak tekintették az olyan összetett, nehéz zenei feladatokat, mint az osztinátók hangoztatása az énekléshez, az önálló ének-zongorás feladatok, memoriterek, transzponálási gyakorlatok. Szintén örömmel fedezték fel, hogy a szolfézs nem valami elvont "tudomány", hanem szervesen, a valódi műzenéből ered és a szolfézsórák a muzsikálás egy különleges alkalmául szolgálnak.

Nagyon sokat önállósodtak és a hónapok során egyre kreatívabbak lettek, ami egy leendő énektanár számára elengedhetetlen tulajdonság..

2001-ben már muzsikus férjemmel, Székely Balázzsal együtt jöttünk Pekingbe. Vele az eddigi foglalkozások sorát – szolfézs, módszertan, vezénylési gyakorlat és kóruséneklés – zongorás összhangzattannal és formatannal egészítettük ki. Bevallom, hatalmas élmény volt folytatni az egy évvel korábban megkezdett munkát, és érezni, ahogy az elvetett mag szépen lassan kifejlődik. A szemeszter végén egy kórushangversenyt adott a tanszék nőikara, amelyen már jelentősen volt érezhető a két év alatt elvégzett munka hatása.

Ezután évente már csak 1-1 hónapot tölthettem Pekingben, de minden alkalommal megtapasztaltam, hogy az idősebb növendékek önállóan is mennyire jól fejlődnek, és milyen biztosan értik a koncepció lényegét, sőt, saját munkájukban mennyire kiválóan használják az elsajátított gyakorlati eszközöket is. Így aztán remek kezdeményezésnek tartottam, amikor két idősebb diák már az akkor elsős évfolyamnak is tartott szolfézsórákat a Kodály koncepció szerint. Elvégzett munkájukból kitűnt, hogy valóban jól megértették és megszerették a módszer lényegét és valóban képesek azt a mindennapi zenei munkában kamatoztatni.

Újabb előrelépést jelentett, amikor két évvel ezelőtt a hallgatók néhány általános iskolában is lehetőséget kaptak a gyakorlati tanításra és 1. és 2. osztályokban kezdtek el e módszer alapján tanítani. Ebben a törekvésben azonban meglehetősen nagy nehézséget jelent a jól válogatott és megfelelő speciális, főként a kínai zenére épülő anyag hiánya és a tananyag alaposan átgondolt és kidolgozott felépítése.

2005. nyarán Kínában egy új zenei kezdeményezés, a háromhetes Kantoni Nyári Zenei Akadémia (CISMA) munkájában vehettem részt. A tavaly először megrendezett kurzus célja a kínai zenekari zenészek – végzett és jelenleg még diák hangszeresek – számára egy olyan zenei továbbképzés biztosítása, ahol nyugati muzsikus-professzorok irányítása mellett fejleszthetik zenekari és kamarazenei ismereteiket, hangszerjátékukat.
Nagyon izgalmas volt számomra ebbe a munkába is bekapcsolódni és a Kodály-koncepció alapján a hangszerjátékosok zenei ismereteit és készségeit csiszolgatni. Kiváló és követendő szándéknak tartom, hogy a szervezők nemcsak a résztvevők technikai képzését, hanem egy sokkal összetettebb, mélyrehatóbb zenei képzést tűztek ki célul, amelybe a zenekari és kamarazenei játék mellett a hallásképzés, összhangzattan, formatan és stílusismeret is helyet kapott. A diákokkal történt találkozás mellett hatalmas élményt jelentett a Guangzhoui Szimfonikus Zenekar tagjaival való néhány napos munka. E remek és rutinos zenekari hangszerjátékosok különös lelkesedéssel és érdeklődéssel fordultak e koncepció számukra teljesen új, időnként komoly próbatételt is jelentő gyakorlatai felé. Természetesen az ilyen nyári kurzus felkeltheti az érdeklődést, segítheti egy új zenei gondolkodás kialakítását, sőt hidakat építhet a nyugati zenei repertoár mélyebb megértése felé is, azonban semmiképp nem pótolhatja az éveken át folyamatos, elmélyült konzervatóriumi képzést.

Epilógus

Végezetül hadd adjak igazat a nagy német romantikus zeneszerzőnek, Robert Schumannak, amikor több mint másfélszáz éve így válaszolt arra a kérdésre, hogy hogyan válhatok jó zenésszé:
"Kedves gyermekem, a fődolog: éles fül, gyors felfogás, mint mindenütt, itt is adottság. De a tehetség képezhető és fokozható. Nem leszel azzá, ha remete módra bezárkózol, és mechanikus gyakorlatokat folytatsz, hanem ha eleven, sokoldalú zenei életet élsz, különösen sokat érintkezel ének- és zenekarral." Az a jó zenész, aki a zenét partitúra nélkül is megérti, s a partitúrát zene nélkül. A fülnek ne legyen szüksége a szemre, s a szemnek a (külső) fülre."

Talán immár nem kell bizonygatnom, hogy Kodály Zoltán egész zenei metódusa az iménti gondolatok jegyében fogant, ahhoz teremtette meg a mindenki számára elérhető zenei, tanítási és sok szempontból a zenepolitikai feltételeket. Kívánom kínai barátaimnak, hogy folytassák a megkezdett utat, szélesítsék tovább e módszer tanításának kereteit, képezzenek kiváló zenepedagógusokat, és juttassák el a zene csodálatos virágait minden iskolába, minden kínai kisgyermek lelkébe.

***

 

 

A Pekingi Zeneakadémia (Central Conservatory of Music, Beijing) ez év november 12-19. között nemzetközi Kodály-hetet rendezett, amelyen szakmai előadásokkal, nyilvános bemutató órákkal és hangversenyekkel prezentálták a magyar zenetanítási módszer sokszínűségét és kínai meghonosításának eredményességét. E fórumon hangzott el Szirányi Borbála kínai tanítási tapasztalatait összegző fenti előadása.

Az írás a Parlando 2006/02-es számában olvasható