Kodály és Kína

Igen, néhány napig valóban Peking volt a kodályi világ fővárosa.Igen, néhány napig valóban Peking volt a kodályi világ fővárosa.

 

Igen, néhány napig valóban Peking volt a kodályi világ fővárosa. A Zenei Konzervatórium pompás épületegyüttesében adtak, a házigazdákkal karöltve randevút a Kodály-módszer jeles képviselői Ausztráliától Belgiumig, Japántól Kanadáig, Finnországtól Dél-Koreáig, vagy éppen Hong-Kongtól Kecskemétig. Talán leginkább azért, hogy a büszke vendéglátók ország-világ előtt adhassák tanúbizonyságát annak, a szűk évtizede elkezdett munkának, amely során egyre szélesebbre tárták ablakaikat az európai zenekultúra és zenepedagógia felé. S amelynek eredményeként ma, immár Kína-szerte útjára indult a magyar csoda, s egyre szélesedő körben, gyakorlatban is Kodály Zoltán zenei és nevelési alapvetését tekintik énektanár képzésük és iskolai oktatásuk egyik forrásának, követendő példájának.

A páratlan gyorsasággal és elszántsággal megtett út, pedig már eddig is lenyűgöző. Még ha törekvéseikben talán gyakorta kapnak a kelleténél nagyobb hangsúlyt a formális megoldások jegyei, s a tanári rutinok, pedig nem egyszer az új elleni belső ellenkezésig merevülnek is. De emlékezzünk csak? Mintha ez nem lett volna másképp kis hazánkban sem, mondjuk a háború utáni zenepedagógiai reform, például a kötelező szolfézsoktatás, a szolmizáció általános bevezetése idején.

Mindenesetre, elöljáróban is bízvást állítható, hogy a hidak, az évezredes kínai hagyományok és az egyetemes zenei világ között, már biztos lábakon állnak. Őszi zenei heteik programját akár Párizsban, Berlinben vagy éppen Pesten is elfogadnánk. Színes plakátok hirdették Seiji Ozawa, Boris Berman, vagy Simon Rattle koncertjeit, a Berlini Filharmonikusokat, vagy a Nürnbergi Opera nagyszabású Wagner Ring-ciklusát, de volt kiváló Traviata-produkció is nemzetközi versenydíjas és világszerte elhíresült hazai közreműködőkkel, és nagyszabású közép-európai gálakoncert, többek között Bogányi Gergely elementáris sikerét is hozva.

Jómagam abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy immár másodízben tehettem látogatást ebben a különösen izgalmas, titokzatos világban. Tíz esztendeje, rádiós kollégáimmal egyaránt megcsodálhattam az éppen integrációjára készülő, de akkora már teljesen amerikanizált üzletvilág, Hong Kong felhőkarcolóit, Sanghaj meghökkentő ipari és építészeti forradalmát, Peking hagyományaival és monumentalitásával együtt élő, birodalmi főváros-jellegét, és a történelmi főváros, Xian, évezredes kultúráját, még érintetlen életmódot idéző varázsát. Akkor az ősi kínai operaelőadások bravúrjainak és titokzatosságának örülhettem, most az egyetemes zenei kínálat bőségének és nagyszerűségének is.

Akkor a kilométernyi hosszú, zsúfolt utcák piciny üzletsorainak, étkezdéinek sajátosan kínai színeit és ízeit, vagy a véget nem érő, sűrű sorban bicikliző, és kerékpárjaikon mindent szállító embermilliók kimeríthetetlen találékonyságát ámulhattam. Most a nyolc-tíz sávos autósztrádákon, körgyűrűkön, két-három szintes, a legmodernebb követelmények szerint épített felüljárók tucatjain hömpölygő autóáradat, a szebbnél szebb modern építészeti remeklések, az elektronika Japánnal versengő korszerűsége nyűgözött le, szinte minden pillanatban.

Kína valósággal fürdik az újat akarás mámorában. De láthatóan pontosan tudják azt is, hogy a példátlan és elképesztő gazdasági, építkezési robbanás nem folytatható kiművelt, sokoldalúan képzett, kultúrájában is megújult, egészséges társadalom nélkül. Mint ahogy Kína oktatási miniszterhelyettese is a lényeget megragadva fejtette ki a Nemzetközi Kodály hét és szimpózium megnyitásakor. Kína gazdaságilag ugyan jól fejlődik, de � ahogy ez más ázsiai országokban is történt � igazán eredményes csak akkor lehet, ha az ifjúság oktatásának minőségét is megváltoztatják. Ezen a téren pedig minden segítséget elfogadnak, fontos tudást befogadnak, érkezzék az akár olyan kis országból is, mint Magyarország, amelynek összlakossága is kevesebb, mint csupán Pekingé.

És mert Kodály Zoltán elmélete és tanítási gyakorlata már – kiváltképp a gyermekek szellemi és lelki harmóniájának megteremtése terén – sokfelé a világban bizonyította kivételes nevelési erejét, örömmel nyugtázza, hogy Carl Orff zenetanítási módszerének korábbi megismerése után, ez a zenei koncepció is bekerül a kínai oktatás vérkeringésébe.

Persze Kína zenei közeledésének és megújulásának már voltak korábban is előzményei. Például a Népköztársaság megalakulását követően, az ötvenes években, amikor a még baráti szocialista országokba küldték legtehetségesebb muzsikusjelöltjeiket tanulni. A zongoristákat Moszkvába és Varsóba, a csellistákat és trombitásokat Budapestre, a hegedűsöket Prágába, az énekeseket Bukarestbe, vagy éppen Szófiába. Talán velem együtt Önök közül is még sokan emlékeznek az 56-os budapesti Liszt-zongoraverseny, alig 18 évesen díjnyertes sztárjára, Liu Shi Kunra, akinek emblematikus figurája később a kulturális forradalom pusztító szörnyűségei között bukkant fel, a burzsoának bélyegzett áldozatok között. Aztán a következő kép már a nyolcvanas évek elejét idézi. Maotól Mozartig. Isaac Stern amolyan ping-pong diplomáciai jelentőségű koncertkörútjának világot bejárt dokumentumfilmje már sokatmondó címével is a nyitás üzenete. Többek között bepillantás a megújuló, vendégszerető, barátságos Kínába, benne a bámulatosan ügyes, hangszeres muzsikuspalánták iskolai életébe.

Hamar megindult a mondhatni erőgyűjtő világjárás is: az amerikai és európai zenei centrumokban, egyetemeken végzett tanulmányok mellett a 90-es évek végén egyre több felelős kínai muzsikus érdeklődését keltette fel a Japánban, Koreában, Tajvanon már évtizedek óta divatos és elfogadott magyar zenetanítási módszer is. Talán éppen abból a felismerésből kiindulva, hogy az évezredes, hagyományosan tekintélyelvű, fegyelmezetten követő jellegű pedagógiai gyakorlattal szemben a kodályi eszme, túl a zenei praxison, általános érvényű nevelési fogódzókat is ad. Egyaránt épít a gyermekek kreativitására és közösségi felelősségére, s nemcsak segít megérteni és befogadni a nyugati zeneművészet alkotásait, hanem a zenei önkifejezést minden gyermek lelki örömforrásává is képes nemesíteni.

Innen pedig már csak egy lépés a gyakorlati megvalósítás. Jöttek látogatók Budapestre és a Kecskeméti Kodály Intézetbe, járták a zenei tagozatos iskolákat, egyaránt figyelték, jegyzetelték, tanulmányozták a zenei tanárképzés és a kisgyermekek énektanításának magyar fortélyait. És megérkeztek az első szakmai felkérések is, hol egy rövid pedagógiai kurzus megtartására Sanghajban, hol egy bemutató szeminárium abszolválására a fővárosban.

De itt most fel kell fednem személyes érintettségemet. Ugyanis a Central Conservatory of Music, magyar megfelelőjeként a Pekingi Zeneakadémia professzora, Liao Naixiong zeneszerző, magyarországi látogatása nyomán éppen leányomat, Szirányi Borbálát, az Erkel Ferenc zenei tagozatos általános iskola és gimnázium énektanárát, hívta meg, már egy hosszabb, folyamatos tanárképzési munka elindítására, a konzervatórium nevelési tanszékére.

A 2000 őszén létrejött különös kapcsolat, a két zenekultúra találkozása mára mély gyökeret eresztett. Jórészt köszönhetően a tanszék vezetőjének, Gao Jianjin asszonynak is, aki mindvégig elszántan, szakmai hittel, lelkes odaadással képviseli és támogatja a kodályi eszme átültetését, és nyújt folyamatosan biztos hátteret és támogatást leányom – ott, a diákok számára csak Bori – mindennapi munkájához. Sőt, távolabbra is tekintve, lefordította kínai nyelvre Szőnyi Erzsébet egyik módszertani kötetét, rendre rangos koncertprogramokat szervez a konzervatórium kórusának, a legrátermettebb tanárjelöltek, pedig már tanulmányi éveik alatt is próbálgathatják szárnyaikat, Bori távollétében az egyetemen, azon túl, különböző iskolákban – természetesen a Kodály-módszer jegyében.

A feladat mindvégig kettős volt: egyszerre kellett jelentősen szélesíteni a főiskolai hallgatók zenei háttérismereteit, valamint felkészíteni őket, a mit és hogyan tanítás, Kodály szellemében fogant gyakorlatára.

Meggyőzni őket arról, hogy a szép, tiszta és többszólamú éneklés, a szolfézs, összhangzattan, formatan, stílusismeret tartalma, vagy a zenetörténeti tájékozódás nem csupán száraz, amolyan a hangszerjátékhoz biggyesztett elméleti fikciók, hanem az élő zenéből fakadó, szerves, nélkülözhetetlen elemei az elmélyült zenei értésnek, hiteles tolmácsolásnak. És bemutatni nekik, hogy a kisiskolások, szemben a mechanikus ismétlésekkel, az örömmel, felszabadultan, játékosan végzett tanulás során, még a nehéz, összetett zenei feladatokat is mily könnyedén képesek elsajátítatni, mennyivel eredményesebben haladhatnak zenei fejlődésükben.

Hogy az öt esztendő hol hosszabb, hol rövidebb szakaszokban létrejött, de folyamatosan felépített – időközben Bori férje, Székely Balázs zeneelméleti óráival is kiegészített – stúdiumai eredményeképpen, a most már végzős diákok meddig is jutottak az európai zeneművészet befogadásában, művelésében és hiteles továbbadásában – annak is szép válaszát adta a novemberi Kodály-hét. Hiszen ők a konferencia főszereplői voltak, bemutató óráikkal és önálló tanításaikkal, két szép kóruskoncerttel, és végig aktív hallgatói részvételükkel.

A szimpózium általános szakmai programjai – a tizenöt, helyenként nagy ívű előadás, a közös éneklések, talán legjobb kifejezéssel örömzenélések és kötetlen viták, eszmecserék – pedig szinte mozaikszerűen rakták össze és mutatták be a nagyvilágban folyó kodályi oktatás helyzetét, nem titkolva az újból és újból felbukkanó, különböző szakmai, gyakorta érték vitákat és oktatáspolitikai buktatókat sem.

Az alaphangot, a kodályi eszme messze a zenén túl mutató jelentőségéről, az oktatási miniszterhelyettes már idézett megnyitója és a kecskeméti Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet főigazgatója, Erdei Péter előadása adta meg. Erdei a hangsúlyokat a szakmaiság – a miért, mit, mikor és hogyan tanítsunk – pillérei és a kvalitás, a nemes értékek megkerülhetetlenségére tette.

Megerősítve, hogy mindezeken át Kodály célja – felkeltve a tanulás, a kommunikáció és megértés olthatatlan vágyát – általában is az emberi életminőség javítása volt. A Nemzetközi Kodály Társaság elnöke, Gilbert de Greeve már a kormányok felelősségéről szólt, amelyek sajnos még a fejlett országokban is meglehetősen kevéssé ismerik fel és támogatják a gyermekek zenei, ezáltal igenis lelki nevelésének fontosságát. A további előadók többsége – különböző gyakorlati és vizsgálati aspektusokból levezetve – a szép és tiszta éneklés kisugárzó erejéről és eredményességéről, a testi, hallási és vizuális érzetek együtthatásáról, fontos pedagógiai lehetőségeiről szólt. A Finnországból érkezett Szilvay Géza professzor pedig – élő zenei prezentációval is színesített előadásában – a kodályi elveknek a hangszertanításban történt eredményes adaptálását mutatta be – nagy sikerrel.

Persze a konferenciának voltak érzelmileg is felejthetetlen pillanatai. Amikor például 9-10 éves kínai kisgyerekek, bemutató órájukon játékos odaadással énekelték és variálgatták a magyar gyermekdalocskákat, amikor a főiskolások énekkara oly mély átéléssel és tisztán tolmácsolta Kocsár Miklós Salve Regináját, vagy Kodály Ave Mariaját. Amikor pedig Cum Pe, a konzervatórium csellóprofesszora, egyúttal a Kínai Kodály Társaság elnöke, aki fél évszázada még a pesti Zeneakadémián, Frank Lajosnál szerezte diplomáját, és aki nem csak magyar barátait, de nyelvünket is tisztán megőrizte, elénekelte az "Elindultam szép hazámból"-t – úgy hiszem, sokunk szeméből a "könny kicsordult."

Nem titkolom, egy ilyen beszámoló félében csak nehezen visszaidézhető az a szeretetteljes lelkesültség, amely vendéglátók részéről az egész konferenciát átszőtte. Azonban az ízléses prospektusok, a professzionális technikai feltételek, a gazdag vendéglátás és színes programok mind-mind azt bizonyították, hogy számukra a Kodály-ügy, és annak szélesebb kínai meghonosítása valóban alapvető fontosságú oktatási kérdés.

Ezt a szándékot jelzik már messze ívelő terveik is, például, hogy nyáron a kantoni nemzetközi zenei szeminárium is programjába vette a módszer ismertetését, hogy a déli főváros, Nanking magánegyetemi Kodály-tanszéket készül nyitni, vagy, amint a 75 millió lakosú tartomány kormányzója – aki külön is fogadta a delegációt – kinyilvánította, egy náluk, Magyarországgal közösen felállítandó Nemzetközi Kodály intézet szükségességét.

Az írás a Parlando 2006/02-es számában olvasható