Nem mind arany, ami fénylik

Budapesti Fesztiválzenekar, vez.: Fischer IvánBudapesti Fesztiválzenekar, vez.: Fischer Iván

Néha sokkal több.

A Budapesti Fesztiválzenekar hangversenyén csupa Richard Strauss kompozíció került előadásra.

A fiatalkori sikerdarabbal, a Till Eulenspiegel vidám csínyjeivel indított Fischer Iván és zenekara, s a negyedórás "nyitány" kitűnő választásnak bizonyult. A zenei sziporkák tömkelege, a tűhegyes akcentusok, a pillanatról pillanatra változó, de mindig túlfűtött lendület ezernyi alkalmat adott arra, hogy a zenekar szinte minden tagja egyénileg is megmutathassa, mit is tud. Fischer Iván ezen az előadáson úgy tartotta egybe a nagyformát, hogy minden egyes poénra felhívta a figyelmet, mint egy áruját jól ismerő ékszerész; nézd ezt a fantasztikusan csillogó medált, de lásd meg benne külön-külön is a szikrázó briliánsokat!

Az erős kezdést méltó folytatás követte. Zempléni Szabolcs nemzetközi jó híréhez méltó játszi könnyedséggel és puha, bársonyos hangon szólaltatta meg Strauss öregkori, II. kürtversenyét. A klasszikus formálású, Mozart szellemében fogant, technikai nehézségeit illetően a komponista kitűnő kürtös édesapja előtt tisztelgő opusz ritka vendég a hangversenytermekben. (Mint általában a fúvós versenyművek.) Mostani előadása bizonyítja, hogy érdemes lenne többször is műsorra tűzni.

Ha létezik a zenében fülledt, buja erotika, akkor az egészen biztosan a Hétfátyoltánc a Salome című operából. Nem kell ahhoz a bibliai történetet sem ismerni, hogy a hallgató maga elé képzelje egy dekadens birodalom bíborral borított, arannyal díszített, mirhával illatosított világát, ahol két betegesen szerelmes ember, Heródes király és mostohalánya vívja erotikába csomagolt, s megjósolhatóan vesztésre ítélt csatáját. Az előadás keményen, dacosan indult, s katartikusan fejeződött be. A kettő közti 5-6 percben pedig folyamatosan építkezve vezetett végig az első bátortalan oboadallamtól a tébolyt záró a-moll akkordig.

A hangverseny második részében két részletet hallhattunk az Ariadné Naxoszban című operából. S míg el tudom fogadni operák zenei közjátékainak, táncbetétjeinek az eredeti rendeltetési helyéből kiszakított, koncertszerű előadását, olyan nehezen barátkozom a gyakorlattal, mely ugyan ezt teszi dramatikus, csak a műegészben értelmezhető jelenetekkel. Ha kétségeimet félreteszem, s elfogadom a megmásíthatatlan helyzetet, akkor meg kell állapítsam, hogy mind Ariadné áriája, mind az opera zárójelenete kitűnő előadásban szólalt meg. S ebben nem kis szerepet jutott a két nagy sztár mellett (Jane Eaglen -Ariadné és Robert Dean Smith – Bacchus) remekül helytállt Virgine Pochonnak, Claudia Mahnkenak és Valerie Condolucinak, akik Najade, Dryade és Echo szerepét énekelték nimfákhoz méltó kecsességgel.

 

Authors
Top