Valóban varázsló

Az 1913-ban született Földes Andor egyike volt a század legsokoldalúbb zongoristáinakAz 1913-ban született Földes Andor egyike volt a század legsokoldalúbb zongoristáinak

Az 1913-ban Budapesten született Földes Andor egyike volt a század legsokoldalúbb zongoristáinak: tanított, hangszerelt, zenét szerzett, és 1960-tól karmesterként is fellépett. A negyvenes évek elején Amerikába emigrált, 1948-ban tért vissza végleg Európába, 1992-ben halt meg Svájcban. Noha hatalmas, Bachtól Aaron Coplandig terjedő repertoárral rendelkezett és számos lemezt készített, manapság mintha kevesebbet beszélnének róla. Súlyosan méltánytalanul. A vadonatúj gyűjtemény az 1951-1958 között készült Földes-felvételekből válogat.

Szinte bizonyos, hogy minden zenebarát Bartók műveit (Szvit, op. 14.; Szonáta; Allegro barbaro) hallgatja meg először, hiszen jól tudja, hogy Földes még személyes tanácsokat kaphatott a zeneszerzőtől. A Szvit első tételének bumfordi játékossága azonnal lenyűgöz, a rubato és a giusto játék közti egyensúly tökéletes; a Scherzo valóban démoni tréfa, az Allegro vad hajsza minden, ahogy kell. És mégis: Földes interpretációjában nem elsősorban a barbár, a féktelen Bartók képe rajzolódik elénk, hanem a szinte mozarti tisztaságú szerkesztőművészé. A műsorfüzet közöl egy anekdotát Földes emlékirataiból, miszerint Bartók egyszer meghallgatta Szonátája előadását egy pályakezdőtől, és aztán szelíden ezt mondta az ifjúnak: Kérem, ne olyan bartókosan… Földes komolyan vette a nem is neki címzett intelmet, így aztán előadásában többek közt a Szonáta második tételében nemcsak Mozart, hanem Bach hatását is felfedezhetjük Bartók művészetében.

Maga a válogatás is Bachhal kezdődik: a Kromatikus fantázia és fúga hangzik el. És a Bartók-felfogás után már korántsem véletlen vagy meglepő, hogy éppen Bachnak ez a legromantikusabb műve szinte szikáran szól Földes zongoráján. A rákövetkező Beethoven-szonáta (F-dúr, op. 10. No.2) a művész egyik kedvence volt, több mint kétszázszor játszotta koncerten. Semmi gőz nincs előadásában, minden szinte magától értetődő egyszerűséggel és logikával bontakozik ki, a második tételbon olykor feltörő fájdalom nem festett vérzés itt és nem is hisztéria, hanem csak egy lehetséges összeroppanás ígérete.

Földes humorát és elkötelezettségét a 20. század komponistái iránt a második CD-t bizonyítja. Igor Stravinsky ritkán hallható, 1924-ben írt Szonátáját (kezdete megdöbbentően hasonlít az öt évvel későbbi Zsoltárszimfónia elejére!) ismét félelmetes logikával és elemező készséggel adja elő, feltárva a nyilvánvaló összefüggést Beethoven egyes tételei és Stravinsky ihlete között (a legnyilvánvalóbban az Adagietto feliratú második tételben, melyet maga a zeneszerző nevezett bodorított hajú Beethovennek). A harmadik tétel: átlelkesített gépzongora, és Bach-paródia egyben. Egy másik Stravinsky-darab (Circus Polka for a Young Elephant) éppen olyan, mint amit a cím ígér: szédítően botladozó, gigantikusan groteszk. És akinek nem elég az ördögi humorú táncból, az hallgassa meg az első Mefisztó-keringőt Liszttől, és közben azt is megsejtheti, honnan jön az Allegro barbaro.

Nagyszerű két lemez, egy okos, de nem hideg elemző és egy valódi virtuóz felejthetetlen portréja.

Authors
Top