Utat az új generációknak!

Josef Špaček koncertje a Szépművészeti MúzeumbanJosef Špaček koncertje a Szépművészeti Múzeumban
A történelmi örökségeinket, régebbnél régebbi műtárgyainkat őrző Szépművészeti Múzeum falai között ezúttal valami fiatalos, lendületes, frissítő esemény történt. Húsvét vasárnap, 2013. március 31-én a tehetséges cseh hegedűs, Josef Špaček finom eszközökkel formálta meg klasszikusok – idővel uniformizált – műveit. Az Erkel Ferenc Kamarazenekarral közösen adott koncerten Vivaldit, Corellit és Mendelssohnt hallottunk.

A húszas évei felénél járó Josef Špaček mintegy száznyolcvan ember előtt mutathatta meg tudását. Gyanakvással vártam az első produkciót, A tavaszt Vivaldi Négy évszakából, ugyanis kötve hittem, hogy egy ilyen elcsépelt remekműben még lehet újat mutatni. De még mennyire hogy lehet! Legalábbis el lehet nagyon jól játszani, s így az ismert darab kellően hatásos tud lenni. A tavaszt ünneplő/váró/hívó/remélő opuszt precíz, pontos zenekarral, és virtuóz, érzékeny szólistával élvezhettük. Az első sorból, gyakorlatilag testközelből figyelhettem a koncertet, ahonnan – bár minden technikai neszt érzékeltem – kitűnően láttam-hallottam, milyen könnyedén játszik Špaček. A második tétel brácsán megszólaltatott kutyaugatásai merészek, már-már durvák voltak, a szónak legpozitívabb értelmében – bár az Il Giardino Armonico megoldására emlékeztető, az interpretációtörténet során egyre giccsesebbé váló képet a földre visszarángató brácsaszólam itt-ott gikszeresre sikerült. Ez néhol kizökkentett (immár nem pozitív értelemben) a tételből. Špaček elképesztő líraisága azonban bűvöletbe ejtett, és elfeledtette a meg-megcsukló hangú kutyát. A túlzás nélkül hibátlannak nevezhető zárótétel után Špaček meg is kapta megérdemelt tapsát.

Az Erkel Ferenc Kamarazenekar produkciója következett, Corelli D-dúr concerto grossója (op. 6, no. 4). Itt a koncertmester, Lesták Bedő Eszter jutott főszerephez. Kifogástalan játéka mellett külön dicséretet érdemel, ahogy összefogta a zenekart. Egyetlen, csembalóval közös kezdést leszámítva, minden tétel- és szakaszindítás a lehető legpontosabban, egy hangszerként történt. Az együttest kiegyensúlyozott hangzás és könnyed játék jellemezte. Öröm volt látni az összemosolygó zenészeket és a koncertmestert szuggeráló szemeket, azaz a jókedv és a fegyelem együttes jelenlétét.

Felcsendült Mendelssohn d-moll hegedűversenye. A mosolygós Josef Špaček legnagyobb meglepődésemre kottából játszott. Még jobban elképedtem, mikor megtudtam, Špaček az e-moll hegedűversenyt hozta Magyarországra, és csak a pénteki próbán (két nappal a koncert előtt) szembesült vele, hogy a zenekar egy hanggal lejjebb, s ott is mást játszik, mint amire számított. A darab kihagyása, vagy a vonós együttes fúvósokkal való kiegészítése helyett Špaček úgy döntött, vasárnapig megtanulja Mendelssohn másik hegedűversenyét – ezért hát a kotta. Elégedetlenségemet hamar felváltotta a tisztelet. De nem fog a darab rovására menni ez a gyorstalpaló? Bizony nem. A műhöz tartozó érzelmi akkumulátor, melynek telítődése normál esetben hosszas időt vesz igénybe, ezúttal alig két nap alatt 100 %-ra töltődött. A hangverseny elején fiúként belépő, s A négy évszak után férfiként távozó Špaček a versenymű alatt sztárzenésszé változott. Játszi könnyedségű virtuozitás, a zenekarral való gondos összhang és egy sokat látott emberre utaló érzelmi világ… Ami pedig a zenekart illeti, nagyon örültem, hogy az egyre gyarapodó korszak-specifikus együttesekkel ellentétben az Erkel Ferenc Kamarazenekar Mendelssohnt játszott ugyanazon koncerten, melyen azelőtt barokk mesterek művei csendültek fel. Ez a fajta változatosság kifejezetten jólesett fülemnek és lelkemnek.

S a változatosság folytatódott, mikor Špaček a szűnni nem akaró taps után ráadás gyanánt eljátszotta… mit eljátszotta: elvarázsolta Prokofjev Hegedű szólószonátájának zárótételét. Az az elszántság, az a tűz, mely ekkor szemében égett, kétségtelenül igazi művésszé kovácsolta a sztárzenészt. Špaček átszellemült játékával beszippantotta közönségét, maradandó emlékű pillanatokat csent az alig egyórás koncertbe. Nem csoda, hogy a hallgatóság nem hagyta békén Špačeket, míg rá nem dobott még egyet a tűzre. Így lett Fritz Kreisler Scherzója a hangverseny utolsó darabja. A közönség és a zenekar tagjai – értékelve az igazi művészi tartalmat – egy emberként ünnepelték a fiatal cseh tehetséget.

A fénykép forrása: www.josefspacek.com

Authors
Top