Pontról pontra

A léhaság útja a Theater an der WienbenA léhaság útja a Theater an der Wienben
„Három felvonásos tanmese” – így határozta meg A léhaság útja szövegkönyvének műfaját Sztravinszkij 1953-ban, két évvel a darab ősbemutatója után. Maga a kész mű a puritánnak ható opera megjelölést viseli, ám ha kicsit is elmélyedünk a komponista korábbi évszázadok zenés színpadi alkotásairól tett nyilatkozataiban, észrevehetjük, hogy ez a túl általánosnak ható műfaji meghatározás nagyon is sokatmondó: a zenedráma pszichológiai realizmuson alapuló wagneri koncepciójával szemben nyeri el értelmét. Sztravinszkij tudatosan fordul szembe a zenedrámával: neoklasszicizmusa ebben a műben nem kizárólag zenei, hanem zenei és drámai indíttatású – egy másfajta operadramaturgia kedvéért nyúl vissza korábbi évszázadok zenéjéhez, mindezt azonban nem a szolgai utánzás vagy a paródia szintjén teszi, hanem a zseni magabiztosságával olvasztva egyéni nyelvezetébe mindazt, amit a régiekéből feltámaszthatónak vagy folytathatónak ítél. Hasonlóan áll a helyzet a librettóval: Wystan Hugh Auden és Chester Kallman szövege szándékosan eleveníti fel a zenedráma előtti műfajok egyikét, fabulát, azaz tanmesét állítva színpadra, jelezve, hogy amit látunk, az nem realista történet, s a szereplők cselekedetei sem feltétlenül motiválhatók lélektanilag – ám ennek ellenére az egész már-már ijesztően valós…

A kritikát teljes terjedelmében az Opera-Világ oldalán olvashatják.

Fotó: Herwig Prammer / Theater an der Wien