Századok, ha találkoznak

Aida PárizsbólAida Párizsból
A szerencsések a francia mozikban már november 14-én láthatták élőben az előadást, nekünk még egy hetet kellett várni, de a Mezzo jóvoltából a hétvégén pótolhattuk. Aki előzetesen követte a beharangozókat, posztokat, képeket, valami izgalmas, új és nagyszabású előadásra számíthatott – így a Verdi-év vége felé. Némi csalódottságunknak kell hangot adnunk, hogy mégsem lett olyan ez az Aida, amilyennek vártuk vagy reméltük.

Elsőre világos, habár nem túl nagy ötlet, hogy az opera cselekményét a „sosem-volt-ókor” helyett a darab keletkezésének idejébe helyezi a rendező (Olivier Py). Kapunk VERDI-feliratot (vagyis annak feloldását: Vittorio Emmanuele Re D’Italia), látunk olasz zászlót, osztrák zászlót, tehát nem kérdés, hogy az olasz egységtörekvések (risorgimento) idején járunk. Aztán meg mégsem, mert hiába a korabeli egyenruhák némelyeken, ha mások mai, terepszínűben vannak. Megint mások gépfegyverekkel rohangálnak, Radames pedig tankkal indul csatába. Ez már a huszonegyedik század, de legalábbis a huszadik. Ha itt most az a tanulság, hogy háború mindig volt és lesz is, valamint hogy a szerelem is örök, akkor ezért kár volt megrendezni az Aidát. Ha a korszakok összekavarásával mást nem akar mutatni a rendező, ez finoman szólva is vérszegény mondanivaló…

A kritikát teljes terjedelmében az Opera-Világ honlapján olvashatják.

Fotó: Elisa Haberer / Opéra National de Paris

Authors
Top