Kórusaink nyomában – 27

Ismét itt az ősz, elindult a tanév. Többek között ezért is esett a választásom – így szeptember elején- az egyik debreceni „öreg diák” iskolai kórusra. Nem öregek és már túl vannak az általános iskolán is, de énektanáruk olyan hatással volt rájuk, hogy azóta is 70-en visszajárnak hétről hétre próbálni. A közös élmény, baráti társaság, kemény munka eredményét nem csak a tagok létszáma, hanem versenyeik eredménye is jól mutatja. A debreceni Lautitia Ifjúsági Vegyeskar vezetőjével, Nemes Józseffel beszélgettem.

Czakó Dóra: Mit jelent a szó Lautitia?

Nemes József: Hosszú keresgélés után találtuk meg a nevünket. Szerettünk volna olyat keresni, ami nemzetközileg értelmezhető, kimondható és egyben ránk is jellemző. A szó ragyogást jelent, azt hiszem ez jól jellemez bennünket. Abból indultam ki, hogy a kórustagok arca éneklés közben mit árul el. Azt gondolom, valóban ragyog.

Cz. D.: Mikor alakult a kórus?

N. J.: 2008-ban a régi kórustagokban alakult ki az igény. A ballagásuk után tovább szerették volna folytatni az éneklést. Úgy gondoltam próbáljuk meg. Szűk körben kezdődött el a munka, eleinte 10 körül voltunk, azóta 70 főt számlálunk.

Cz. D.: Hol végeztél?

N. J.: Nyíregyházán szereztem ének-magyar szakos diplomát. 2006-ban negyedéves koromban kezdtem el tanítani, akkor kaptam meg a gyerekkart. A kórussal együtt növök fel a feladathoz. Magyart nem tanítok a magas énekóraszám miatt.

Cz. D.: Nyíregyháza hallatán rögtön eszembe jut Szabó Dénes. Nála tanultál gyerekként?

N. J.: Szabó Dénesnél csak hospitálni voltam. A tőle kapott tudást igyekszem átalakítani a mi kórusunkra, saját magamra. Belőle és mindenki másból is csak egy van, nem lehet utánozni és nem is szabad.

Cz. D.: Hat év alatt kimagasló eredményeket értetek el.

N. J.: Több versenyen indultunk eleinte ötödik, negyedik helyezéseket értünk el, végül 2012-ben Kodály Zoltán VI. Magyar Kórusversenyen Ifjúsági Vegyeskar kategóriában megnyertük kategóriánkat, és mi lettünk a Nagydíjasok is.

Cz. D.: Egy kicsit beszéljünk magáról az iskoláról, ahol tanítasz. Ének-zene tagozatos iskola?

N. J.: Igen, ének tagozatos iskola vagyunk. Az iskola neve Bányai Júlia Általános Iskola volt, két évvel ezelőtt átvett minket a Görög Katolikus Egyház, azóta Szent Efrém a nevünk.

Cz. D.: Az ének-zene tagozat megmaradt?

N.J.: Igen, minden változatlan, nagy örömünkre. Heti négy énekóra van és pontosan ennyi időt kapunk a kóruspróbákra is. Három kórussal büszkélkedhetünk. Alsóban a Szivárvány Gyermekkarba járnak a gyerekek, őket Deli Gabriella kolléganőm vezeti. A felsősök a Lautitia Gyermekkarba kerülnek hozzám.

Cz. D.: És innen egyenes út vezet a vegyeskarba…

N. J.: Azért ez így nem teljesen igaz. A fiúkkal megbeszéltem, hogy csak mutálás után jöhetnek hozzánk és a lányok is várólistán vannak. Aránytalanság kezdett kialakulni, a hangzást pedig nem szerettem volna veszélyeztetni.


Cz. D.: Az elballagott nyolcadikosok közül hányan jelentkeznek a vegyeskarba?

N. J.: 25 főből általában 5-6-an jelentkeznek. Ez a szám pontosan annyi, amennyi embert el is veszítünk évenként. Elég nagy a fluktuáció.

Cz. D.: Az iskolában próbáltok a vegyeskarral is?

N. J.: Igen, az ebédlőben, mert túl sokan vagyunk, ez a legnagyobb helység az iskolában. Nincs is ének termünk, ott van a pianínó is.

Cz. D.: Hetente hányszor próbáltok?

N. J.: Hetente egyszer péntekenként, de természetesen a versenyek előtt ez ennél sokkal több. Eddig 17-19  között volt a próba, de mostantól még egy órát rászámolunk. Lehet, hogy kevésnek tűnik ennyi idő, de ha aktívan, tisztán szakmai munkával telik az a két óra, akkor elegendő. Az egységes tiszta hangképzésre mindig odafigyelek. Van, hogy egy-egy akkordon órákig, sőt hetekig ott ragadunk, mire letisztázzuk. Ilyenkor persze akadnak hisztisebb, hepciásabb szólamok, akik vagy elfogadják a véleményemet vagy belenyugszanak. Tehát nálunk sem mindig süt a nap.

Cz. D.: Van valami titkod, hogy ennyire sokan ragaszkodnak a személyedhez?

N. J.: Nem hiszem, hogy létezne bármilyen titkom. Nagyon szeretünk együtt lenni, közösen a kórustagokkal együtt teremtjük meg azt a fajta együttlétet, amiben az alkotás jó és öröm mindannyiunk számára. A próbák után sem rögtön rohanunk haza. Múltkor például a gyerekkarral ott maradtunk kiütőzni, vagy volt olyan is, hogy a tantermekben sorversenyt csináltunk és az ifiseket, a vegyeskari tagokat kértem meg, hogy legyenek az állomás pontok. Talán még egy, ami titokként definiálható. A gyerekkartól és a vegyeskartól is többször megkérdezem, mit szeretnének énekelni. Például viszek két ugyanolyan nehézségű darabot, amelyek közül ők választanak. Soha semmi nem kötelező, viszont, ha egyszer valaki elvállal valamit, legyen az egy versenyre való felkészülés, akkor azt kötelessége végigcsinálni.

Cz. D.: A repertoárotok hogy épül fel?

N. J.: A 20-21.századi darabok, a kortárs zene 60-70%-ban képviselteti magát a repertoárunkon. Emellett igyekszem reneszánsz, romantikus és barokk darabokat is megtanítani. Nagy hangsúlyt fektetek a kortárs külföldi kórusirodalomra is. Énekeltünk már Pierre Villette, Ola Gjeilo, Eric Whitacre, Stephen Hatfield műveket is.

Cz. D.: Hogyan találsz rá ezekre a művekre?

N. J.: Eljárok az itthoni kórustalálkozókra, versenyekre, ahol sok darabot megismerek és magukkal a szerzőkkel is tudok beszélgetni. Néha a kórustagok szólnak, hogy találtak valamit, máskor én akadok rá a youtube-on egy-egy különlegességre.

Cz. D.: Augusztus végén Szent Gellért-díjat vehettél át, amit a katolikus közoktatásban végzett kiemelkedő munkáért ítélnek oda. Gratulálunk hozzá. Meglepett a díj?

N. J.: Nagyon köszönöm. Rettenetesen meglepődtem, hiszen egyáltalán nem számítottam rá, nagyon jól esik, hogy elismerik ilyen téren is a munkámat. Arra fogok továbbra is törekedni, hogy a jövőben is rászolgáljak erre a díjra.

Cz. D.: Hol hallhatjuk a vegyeskart legközelebb énekelni?

N. J.: Szeptember 25-30-ig Hollandiában szerepelünk egy versenyen (www.tonen2000.nl), majd az I. világháború 100. évfordulójára rendezett Európai Uniós rendezvényen képviseljük hazánkat Brüsszelben november 3-10-ig. Nagy megtiszteltetés, hogy ránk esett a választás, nagy várakozással tekintünk erre a két eseményre, és igyekszünk méltóképpen képviselni Magyarországot.

Cz. D.: Mióta vagy tagja a vegyeskarnak?

Jámbor Ádám:  3 és fél éve vagyok tagja a vegyeskarnak, az utolsó általános iskolás évemben kezdtem el járni, ha jól emlékszem. Mindmáig nem bántam meg, hogy csatlakoztam.

Zámbó Gabriella: A kezdetektől, a kórus alapító tagja vagyok, tehát 2008 óta.

Cz. D.: Szoktatok kirándulni, együtt tölteni a szabadidőtöket a többi kórustaggal? Milyen programokat szerveztek?

J. Á.: Kirándulni nem igazán szoktunk, legalábbis én nem tudok róla, hogy volt-e már ilyen, de igen sokszor szoktunk a próbatermen kívül is együtt lenni, például most nemrég volt szalonnasütés. Volt már olyan is, hogy a fiúk sportoltak, közben a lányok sütöttek-főztek.

Z. G.: Gyakran szervezünk összejöveteleket, szinte az év minden jeles ünnepét megünnepeljük együtt is. Ezen kívül mivel az alapvető társaságom is a kórus tagjaiból kerül ki, tulajdonképpen a hét mindennapján kapcsolatban állunk egymással.

Cz. D.: Utaztál már a kórussal? Melyik a legemlékezetesebb élményed és miért?

J. Á.: Igen, utaztam már a kórussal; amióta tagja vagyok, és mindegyikért külön-külön nagyon hálás vagyok, mert nagyon sok jó élményben volt részem. Számomra nincs olyan, hogy legemlékezetesebb élményem, mert nekem mindegyik út adott valami felejthetetlent és ezért nem tudom eldönteni, melyik az emlékezetesebb.

Z. G.: Elég sok versenyen és fesztiválon vettem már részt belföldön és külföldön egyaránt. Ha ezekből kell egyet kiemelnem, akkor talán az usedom-i nemzetközi kórusfesztivált említeném, mert az az út volt az első, ahol már ifisként vettem részt egy remek csapattal, akikből később kialakult a vegyeskar.

Cz. D.: Van kedvenc műved?

J. Á.: A kedvenc művekkel is hasonló a helyzet, de ott van egy, ami már az első meghallgatásnál belopta magát a szívembe: a Rachmanyinov Bogoroditse Devo. Ezen mű minden egyes meghallgatásakor/éneklésekor kiráz a hideg, annyira mélyen érint, nem tudom megunni.

Z. G.: Nehéz kiemelni egy konkrét művet a sok nagyon kedves darab közül, de Kodály Zoltán Sík Sándor Te Deuma különös jelentőséggel bír minden kórustag számára, azt gondolom számomra is ez az egyik legfontosabb kórusmű.

Cz. D.: Ha lehetne egy kívánságod a kórussal kapcsolatban, ami biztosan valóra válna, mi lenne az?

J. Á.: Azt kívánnám, hogy legyen nagyobb próbatermünk… Na jó, viccet félretéve, azt kívánnám, hogy ez a kórus, bármit hozzon is az élet, egy szerető, befogadó, elfogadó kórus maradjon, ami mindig tud valami újat és szépet mutatni, s mindig képes olyan húrokat megpengetni az emberek szívében, amiket az élet más dolgai nem tudnak.

Z. G.: Csak annyi, hogy maradjunk így együtt mindig. A többit pedig együtt megoldjuk.

Top