Szabó Katalin, a díjazott kórusprojekt-vezető és tankönyvíró

A Diósdi Szent Gellért Vegyeskar Szabó Katalin vezetésével részt vett egy európai uniós projektben, mely Nemzetközi Együttműködési Kultúráért Nívódíjban részesült. Elismerést kapott az az énekkönyv is, melyet szerzőtársával írt. Fürth Livia interjúja.

Szabo K proba34620141030105450Szabó Katalin  karvezető 1981-ben az Egri Tanárképző Főiskolán végzett magyar-ének szakos tanárként, majd 1998-ban a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán szerzett karvezető-középiskolai énektanár diplomát. Az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskola vezetőtanára. 1998 és 2001 között aBudapesti Ifjúsági Kórusmásodkarnagya. 2002 óta a Diósdi Szent Gellért Vegyeskar karnagya. Az énekkar 2004-ben a Riva del Gardában rendezett nemzetközi kórusversenyen vegyeskari kategóriában arany minősítést szerzett. Alapító tagja a 2006 óta működő Ars Nova Sacra Énekegyüttesnek.

Fürth Livia: Hogyan kezdődött ez a projekt?

Szabó Katalin: A Diósdi Szent Gellért Vegyeskar kórusalapítványának elnökhelyettese, Szabó Ilona Valéria egy pályázat eredményeképpen szólóénekesként 2009-ben részt vett egy nemzetközi workshopon Lengyelországban. Ott szerzett tudomást arról, hogy léteznek ilyen projektek, melyekre lehet pályázni, és mivel ezen a varsói workshopon barátságok is köttettek, ennek folyományaként Valéria dolgozta ki a pályázatot, hogy a kórusunk is bekerülhessen egy ilyenbe.

2011 októberében volt egy varsói előkészítő megbeszélés, ahol a résztvevő öt kórus szakmai és gazdasági vezetői egyeztettek a részletekről, majd beadtuk a pályázatot, és nyertünk!

F. L.: Pontosan mi volt ez a pályázat?

Sz. K.: Ez a Grundtvig tanulási kapcsolatok projekt Sing-Song Dialogue between past and future(‘párbeszéd a múlt és jövő között’) címmel, melyet az Európai Unió támogatott, magyarországi koordinátora a Tempus Közalapítvány volt.

A kétéves projektet 2011 augusztusában kezdtük négy ország (Lengyelország, Görögország, Franciaország és Magyarország) öt kórusa részvételével. A projekt szakmai vezetője én voltam, a két projektvezető pedig Pálné Onódi Judit elnök és Szabó I. Valéria volt, akik nagyon sokat dolgoztak azért, hogy ez a pályázat sikeres legyen.

A projekt lényege, hogy minden kórus egyszer vendégül látja a többi énekkart és a zenei tanulási műhely keretében elméleti és gyakorlati képzésben részesülnek a hangképzés, a közösen összeállított művek betanulása során és kölcsönösen tapasztalatot cserélnek a zenetanulással kapcsolatban kialakított módszerekről.

Minden énekkar – a varsói Vocafonia/Fulltura – Stowarzyszenie Form Tworczych, a Saint Estéve-i Ensemble Vocal Arcanes, a Groupe Vocal Arpege de Bourdeaux és a Choral Society Armonia of Preveza – a pályázaton elnyert támogatásból fizette saját utazását, szállását, étkezését.

A projektnek volt egy közös weboldala, ahol meg lehetett találni a kottákat, a hangfájlokat – ami igen hasznos volt a kiejtés szempontjából, de mindent egyebet is a kórusokról, fényképeket, videókat, stb. Például mi a kórustagok által a koncert plakátjához tervezett logókról netes szavazást rendeztünk, melyre a külföldi kórusok is szavazhattak.

Először mi készítettünk egy angol nyelvű képes programfüzetet, ami utána hagyománnyá vált.

A workshopok hivatalos nyelve elvileg angol volt , de hamar kiderült, hogy szinte mindenki tud franciául, így az vált a közös nyelvvé.

F. L.: Milyen műveket énekeltek?

Sz. K.: A szakmai elv az volt, hogy mindegyikünk kijelölt egy kötelező művet – mi Orbán GyörgyAve Mariáját választottuk –, illetve a fogadó együttes is mindig kijelölt még két darabot, és ezt a hét művet mindenki megtanulta az aktuális workshop előtt. Mi Bárdos Dana-danáját és a Szellő zúg távolt választottuk, mikor a kórusunk volt a vendéglátó.

F. L.: Ezek szerint az öt kötelező művet minden alkalommal tanulták, próbálták és énekelték. Nem váltak így egyhangúvá a találkozók?

Sz. K: Egyáltalán nem! Éppen ez volt a lényeg, mert hiába szerepelt mindegyik találkozás műsorán a kötelező öt mű, mivel mindig a vendéglátó karnagy próbálta a saját ízlése, tudása, koncepciója szerint, nagyon érdekes és tanulságos volt. Ráadásul a kórusok egyre jobban tudták a műveket… És persze az éppen aktuális két darabról is ott derült ki, hogy valójában hogyan is hangzik ez az esetleg sokféleképpen megtanult mű, és a karnagy vezénylésében mi új vagy más.

F. L.: Hogyan zajlottak le a találkozók?

Sz. K.: A program mind az öt alkalommal – 2012 januárjában Varsóban, ahol a Lengyel Tudományos Akadémián tartották a programot, áprilisban Franciaországban, októberben Diósdon, a következő év januárjában Bourdeaux-ban, végül áprilisban Görögországban – úgy épült fel, hogy pénteken mindenki megérkezett, közös próbát tartottunk, kicsit buliztunk, aztán szombati nap intenzív próbákkal telt.

Délben mindig egy hosszabb ebédszünet volt, ahol a fogadó biztosított alternatív programokat, hogy a vendégek megismerhessék a várost is, ahol éppen voltunk, este pedig ismét próbáltunk. Az is cél volt, hogy minden nap legalább egy közös étkezés legyen.

Vasárnap délelőtt pihenő, illetve programok, majd egy könnyű ebéd utáni próba, majd este a zárókoncert következett, mely mindig két részből állt: az egyiken az összes résztvevő előadásában – ez körülbelül hetven-nyolcvan embert jelentett – hangzott el a hét mű, a másik részben a fogadó énekkar adott önálló koncertet, így az ő stílusukat, sajátosságaikat jobban megismerhették a többiek. Nálunk egyébként éppen ez a sorrend volt, az önálló programunk végén a Bárdos Csillagvirággal zártunk, és így a Dana-danára újból beállhatott az összes kórustag és együtt énekeltünk.

Top