Zeneoktatás az Egyesült Államokban

Statisztikák, módszerek és társadalmi különbségek az észak-amerikai zeneoktatásbanStatisztikák, módszerek és társadalmi különbségek az észak-amerikai zeneoktatásban.

Az amerikai zeneoktatás a kontinens történetéből adódóan nem tud olyan nagy múltra visszatekinteni, mint az európai. Előzményei a 18-19. századi protestáns egyházi képzésekben találhatók, amelyeknek fontos célja volt megfelelő zsoltárénekesek kitanítása, akik aztán közreműködhettek a szertartásokon. A 19. századtól kezdve aztán a közoktatásban is megjelent a zene mint tantárgy.

A kétezres évekre az iskolák nagy száma biztosított legalább az alacsonyabb évfolyamokon valamilyen zenei órát a tanulóknak. Általában hetente egyszer-kétszer van harminc-negyvenöt perces óra az elemi iskolákban, a felsőbb évfolyamokon pedig többnyire választható tantárgyként van jelen a zene. Számos iskola működtet kórust vagy zenekart, gyakoriak a fúvószenekarok, például az iskolai ünnepélyeket színesítő rézfúvós bandák. Az oktatási programokban gyakran szerepel teljes színi előadások létrehozása, amelyekben szintén nagy szerep jut a zenének.

A zenetanárok változatos oktatási módszerekkel dolgoznak. A Kodály-módszer mellett elterjedt az Orff-módszer, valamint a Dalcroze-módszer. Az amerikai oktatás egészére jellemző módon, ezekben a módszerekben is közös a cselekvéses, gyakorlati jelleg: mindegyik valamilyen tevékenységen keresztül tanítja a gyerekeket (Kodályé az éneklésen, Orff az ütőhangszerek használatán, Dalcroze módszere, az euritmia pedig mozgásformákon keresztül).

Nem minden szempontból ennyire pozitív azonban az amerikai zeneoktatás mérlege. Az utóbbi évtizedekben a hátrányos helyzetű diákok felzárkóztatására irányuló programok olyan nagy hangsúlyt fektettek az olvasási és a matematikai készségek fejlesztésére, hogy amellett szinte minden egyéb tantárgy háttérbe szorult. Bár a 2009/10-es tanévben még az iskolák 91%-a kínált zeneoktatást a diákjainak, ez közel sem jelentette azt, hogy ezekben az intézményekben minden tanulónak volt zeneórája. Előfordult, hogy ezer gyerekre mindössze egyetlen zenetanár jutott, máshol az összevont művészeti órákat nem valamilyen pedagógia szándék, hanem a spórolás igénye szülte.

Még súlyosabbá teszi a helyzetet az az adat, amely szerint épp a hátrányos helyzetű, szegény gyerekek jutnak hozzá a legkevésbé az énekórákhoz: míg a gazdag környéken az iskolák 100%-a kínált zenei tantárgyat, a szegény környékeken ez az arány csak 81%. Ezekben az iskolákban dolgoznak a tanárok a legnagyobb tanulói létszámmal (gyakran egyetlen tanár jár több iskolába), így ezek a diákok sokkal szűkebb élményanyagban részesülnek, mint jómódú társaik. Természetesen léteznek iskolán kívüli zeneoktatási lehetőségek is, ám ezt általában éppen ők nem engedhetik meg maguknak.

Szerencsés esetben az amerikai oktatási szakemberek is meg fogják látni a zenében rejlő lehetőségeket a társadalmi felzárkóztatásra, így ezeknek a gyerekeknek is lehetőség nyílhat a zenén keresztül továbbfejlődni.