„A líra egészségtelen, a próza védőbástya” – portré Csabai Mátéról

Huszonkét éves, de már mind irodalmi, mind zenei körökben ismerhetik a nevét: az előbbiek feltörekvő fiatal szerzőként, az utóbbiak az elmúlt időszakban egyre intenzívebben publikáló kritikusként. Noha Csabai Máté számára az irodalom az első, a közelmúltban egy zenekritikai pályázat első díját is elnyerte. – BÓKA GÁBOR írása

Csabai Máté

Csabai Máté

Magától értetődik az első kérdés: mikor érzett először késztetést arra, hogy írjon? Lelkes múltidézés helyett azonban fanyar öniróniával áthatott választ kapok: „Az első késztetés? Talán kár is, hogy jött. Tizenkét-tizenhárom éves koromban születtek nevetséges történelmi regényeim a római korról, de ezek szerencsére nincsenek meg. Az első verses próbálkozásaim megvannak, de róluk sem sok jót lehet mondani. Három évvel ezelőtt történt, hogy egyik pillanatról a másikra úgy kezdtem írni, hogy azokat az írásokat ma sem kell letagadnom. Rengeteg verset írtam ebben az időszakban, heti három-négy is kikerült a kezeim közül. Felemelő érzés, hogy az egyik szöveg szüli a másikat; ami kimarad az egyik versből, abból lesz a következő. Aztán egyszerre túl szűkösnek és túl soknak éreztem a lírát. Egészségtelen foglalkozás, hiszen aki verset ír, annak naponta – legalább színleg – meg kell halnia valamiben. Tisztelet annak, aki vállalja. A próza viszont olyan vár, melyben elbújva is el lehet mondani minden lényegeset. Elmúlt a kamaszkor hihetetlen expresszivitása, kitárulkozása, és már nem akarom folyton mindenemet kiteregetni, ezért most prózát írok nagy lelkesedéssel.”

Már elmúlt, vagy végleg elmúlt? – vetem közbe a kérdést meglepetten, tudva, hogy a közelmúltban is jelentek meg versei. „Nem múlt el végleg, hiszen sok jó vers van, amit szeretek, és – sajnos vagy szerencsére – úgy működöm, hogy ha találkozom egy alkotással, ami tetszik nekem, irigykedni kezdek, amiért nem én írtam. Szeretnék jó verset írni. Még akkor is, ha nem ezt tartom a 21. század ügyeletes műfajának. A versek sajnos ma háttérbe szorulnak, elveszett a jelentőségük, funkciójukat pedig más műfajok vették át: a dal, a slam, a videoklip és a többi. Én viszont azt keresem, ami aktuális. Érdekes, hogy a prózai műfajokat is jó párszor eltemették már, de úgy vélem, ezek inkább élnek és virágoznak.”

Őszülő nyárutó

korán földre hullt falevél a nyár
őszül bár ha még felragyog
fényesebb mint valaha de a piros bogyókban
meglakik a tél is és mellette a magok


a magokra gondolok
egy bogyóban a tél és a magok

most ott sétálok veled ahol régen
egyedül gyújtogattam a réteket
égett tarló alul legfeljebb sejtheted
hogy van még van a telihold felett

vagy csak jólfésült hiba
a semmi a minden perfekcionizmusa

minden ami tökéletes semmi és minden
ahogy embernyi szerelmed az évmilliókban
lehetne akár a semmi mégis érdemes
az ősz üres kézzel sétál unottan

a kalászok között nem arat
a világvége betegség miatt elmarad

Meglep, milyen szigorúsággal ítéli meg saját korábbi szövegeit. Máté azonban úgy véli, a szigorú önismeret, saját munkánk lehetőleg objektív bírálata elengedhetetlen. „Aki írni kezd, biztosan több dicséretet kap, mint bírálatot, mert az anyuka, a nagynéni és az irodalomtanár meg fogja dicsérni, hozzáértő kritikus látómezejébe pedig nem is kerülnek az alkotásai. Én szigorú vagyok magammal szemben, azzal is, amit tegnap írtam, de még inkább azzal, amit három éve. Le is szoktam arról, hogy az írásaimat folyóiratokhoz küldjem: a saját értékítéletem egyelőre elegendő, ha kellően kíméletlen vagyok magammal. Ez persze nem jelenti azt, hogy senkinek sem mutatom meg az írásaimat. Elküldöm néhány ismerősömnek, és várom az őszinte kritikájukat. Az átlagolvasó véleményére vagyok kíváncsi. Szaktársakéra, volt gimnáziumi osztálytárséra, barátokéra, és rengeteget tanulok tőlük. Egy barátom például dramaturgnak tanul, ennélfogva talán nem is kell mondanom, milyen hasznos észrevételei vannak. A visszacsatolás legjobb módja, ha megtaláljuk azokat az embereket, akik ízlésében és ítéletében bízhatunk.”

Az írói pályára készülők számára logikus lépés lehet, hogy magyar szakon tanuljanak tovább, ám Máté ezzel nem feltétlenül ért egyet. „Ha egy magyar szakos írni kezd, túl könnyen támaszkodik azokra az irodalmi mintákra, melyeket tanulmányaiból kifolyólag kiválóan ismer. Ellenben sok író tanult esztétikát, filozófiát – vagy éppen egészen mást. Nem a tanulmányokon fordul meg, hogy kiből lesz író, hiszen az írás is csak bizonyos szintig tanulható. Minden diák, aki komolyan tanulja az irodalmat, össze tud ütni egy valamirevaló regényt, novellát vagy verset – de ahhoz, hogy jó is legyen valami, ennél több kell. Majd kiderül, birtoklom-e azt a többet.”

„…megint fékez egy autó, dudál, éppen, amikor fontos dolgokra emlékezem, és közben azt is érzem, hogy valami hatalmas közelít a város felé, vasoszlop műlábai vannak, és saját hátából hasított szíjjal ösztökéli egy még hatalmasabb entitás, félelmetes és sánta, mert kitépett lábszárcsontjával őt is hajtja előre, ütlegeli egy még hatalmasabb, és így tovább, így tovább, ahogy a szembejövő cipőkön szemrevételezem az út porát, látom, hogy ragad, és nem is az, úgynevezett „út pora” nincsen már, s rögtön arra gondolok, hogy ezért jönnek hát az óriások, mert mi nem tesszük meg az utat elébük, de hiába, ne vitassák el, hogy ez az úttalanság a civilizáció legmagasabb foka, hiszen – egyrészt – zsebükben, apró, érintőképernyős kapszulákba zárva ott van az egész világ, másrészt pedig a sarkon a bolt, a realitásra vágyó modern őrültek pedig – oh, hogy milyen éles szemük van önöknek! – egyetlen utcaképben a legnagyobb bőséget és a legmélyebb nyomort is szemügyre vehetik, remélem, belátják, hogy ennél teljesebb nem is lehetne az ismert spektrum, s míg önök zavartan bólogatnak, én tovább gyalogolok a kiskörúton, a fejemben már a készülő elbeszélés hangjai…” (Budapesti monológ, részlet)

 

A közelmúltban a Parnasszus nyári számában is megjelent, a fiatal kortárs líra javával együtt: „Az Irodalmi Jelen Debüt-rovatában jelent meg néhány versem, mintegy másfél év termésének a legjobb darabjai. Ennek köszönhetően publikálhattam a Parnasszusban, és sor került egy felolvasóestre is az Örkény István Könyvesboltban. Természetesen megtiszteltetés volt a Parnasszusban megjelenni, ezeket az alkalmakat mégsem szeretem igazán: ritkán jön létre olyan pillanat, amikor célba ér egy vers – számomra ez inkább egy magányos műfaj.”

Egy ennyire irodalmi beállítottságú fiatalember életébe hogyan tört be a zenekritika? „Korábban zenetörténésznek is készültem, végül az irodalom mellett döntöttem” – feleli. „Abban talán tehetségesebb vagyok, és ezen a területen akarok alkotni is. A blogomon ugyanakkor szívesen írogattam zenei témákról, amire felfigyelt László Ferenc, és ajánlotta, hogy próbálkozzam zenekritika-írással. Elkezdtem írni a Revizorra, pár hónapja pedig már a Fidelión is meg-megjelenek.” Megkérdezem, hogy mi motiválta abban, hogy kritikapályázaton is elinduljon? „A kitűzött nyeremények igen csábítóak voltak: elkísérhettem egy hétre az Operaházat Japánba, illetve egy újabb orgánumtól kapok megbízásokat. Az sem mellékes, hogy rendszeresen járhattam, illetve járhatok az Operába. S bár nem mondhatnám, hogy agyonfizetett szakma lenne a kritikusoké, egyelőre a lelkesedésemmel pótolom az anyagiakat.”

S hogy miként képzeli el magát tíz év múlva? „Ha minden jól megy, már elvégeztem a doktorit, és legfőképpen irodalommal foglalkozom. Lesz egy kész, de legalább félkész regényem, de ezt nem siettetem: nem vagyok híve ennek a publicatio praecoxnak, mellyel annyi fiatal megfertőződött már, nem gondolom, hogy mindenkinek mindenáron gyorsan kell megjelentetnie az írásait. Zenekritikusként pedig továbbra is elfogadom az adódó lehetőségeket.”

(Bóka Gábor)

Top